Andalúziában járva mindegy, hogy az ember palotába, egy parasztházba vagy egy modern lakóépületbe, esetleg irodába lép be, mindenütt találkozik a falakon a színpompás csempeborítással. Ez az egyik legjellemzőbb díszítőelem az andalúz építészetben. Azontúl, hogy gyönyörködteti a szemet, van hasznos funkciója is: enyhíti a nyári hőséget.

   Az azulejo eredete a mór időkre nyúlik vissza. Az arabok a mázas kerámia gyártásának módszerét Kínából vették át a 12. században. A név is tőlük származik, hiszen arabul az „al-zulaich” apró, színes kavicsot jelent. Kezdetben ezzel a névvel a régi római-bizánci mozaikokat illették, amiket megpróbáltak az új technika segítségével utánozni – persze azzal a különbséggel, hogy az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolást. Így a geometriai minták kerültek előtérbe.

   A csempéket agyagból készítették, ásványi anyagokból nyert festékekkel színezték (pl. a zöld színt rézből nyerték, a kéket kobaltból, a lilát és feketét mangánból, a fehéret cinkből, a sárgát vasból), majd 24 órán keresztül égették közel 900 fokon, és újabb 24 órán keresztül hűtötték le fokozatosan.

   Andalúziába Észak-Afrikán át érkezett az új díszítőelem a 13. század végén... (Bővebben lásd kötetünk 60-62. oldalán.)

   A corrida ugyanúgy Andalúzia szerves része, mint a flamenco vagy a sherry. Számtalan rajongója van, de sokan főként azért járnak ki a viadalokra, mert azok a társadalmi érintkezés színterei is.

   A szezon márciustól októberig tart, hiszen a corridához szükség van a szép időre (esőben például nem is tartják meg). Amennyiben szeretnénk egy viadalt megnézni, érdemes a hozzáértő helybélieknél is érdeklődni, hogy hova érdemes elmenni. A legjobbak a sevillai arénában zajlanak, mely nagyságban nem is, de – a madridi Ventas Aréna után – fontosságban a második az országban.

   A viadalokat jó előre kiplakátolják. Jegyeket általában az utazási irodáknál is lehet vásárolni (vagy közvetlenül az aréna pénztáránál). A jónak ígérkező viadalok esetén a jegyek sokszor elővételben elfogynak.

   A jegyek árát befolyásolja a porondtól való távolság és az, hogy napos (sol) vagy árnyékos (sombra) helyre szólnak-e.

Eredete és történelme

   Már a világirodalom legősibb költeményében, a sumér Gilgames-eposzban is a két hős egy égi bika ellen harcol. A bikával való küzdelem első művészi megörökítéseit Krétán találták: a minószi kultúra több mint 3000 éves falfestményeit... (Bővebben lásd kötetünk 191-195. oldalán.)

   Andalúziát bejárva nem ütközünk lépten-nyomon szőlőkbe, hiszen a szőlőtermelő területek kiterjedése viszonylag kicsi, mégis Andalúzia Kasztília-La Mancha után a második helyet foglalja el a spanyol bortermelésben.

Egy kis bortörténelem

   Az andalúz borok első említése Strabóntól származik a Kr. e. 1. századból. Szerinte a tartományban a föníciaiak honosították meg a szőlőt (ezer évvel a feljegyzés előtt), bár ebben ő is hivatkozik egy majd 500 évvel korábban élt görög földrajztudós, Eutymos feljegyzéseire. A régészek valóban találtak a területen egy közel 3000 éves föníciai szőlőprést (Jerez és Puerto de Santa María közt).

   A föníciaiak után a görögök folytatták itt a bortermelést. Ők magas alkoholtartalmú bort állítottak elő, ami jól bírta a szállítást. Ezt az erős bort általában vízzel keverve itták, de adtak hozzá különböző ízesítő anyagokat is, mint például ámbrát.

   Az arab uralom alatt is – a Korán tiltása ellenére – nagy közkedveltségnek örvendett az itteni bor.

   Az andalúz bor – főként a jerezi – a középkortól kezdve nemzetközileg is ismert. Olyan nagy költők és írók is megemlékeztek róla műveikben, mint Shakespeare és Victor Hugo... (Bővebben lásd kötetünk 132-138. oldalán.)

   A flamenco Andalúziából származik és az andalúz életérzést fejezi ki: a fájdalmat és az örömöt. Eredetileg csak ének volt, amit tapssal kísért maga az énekes. Ma már három részből tevődik össze: ének, gitár és tánc (a gitár a legtöbb esetben az éneket kíséri, de önállóan is él mindhárom).

   Egykor szinte kizárólag a cigányok zenéje volt, ma is a legtöbb előadó közülük kerül ki. A flamenco-dalok a legkülönfélébb célokból és alkalmakból születtek és születnek (hiszen máig élő műfaj), de mindig is egy szegény, elnyomott népcsoport életérzését fejezték ki. Szólnak a szerelemről, az életről és a halálról – több mint ötven különböző fajtája ismert... (Bővebben lásd kötetünk 240-241. oldalán.)

   A sivatagból érkezett mórok szinte kultikus tisztelettel övezték a vizet, minden élet alapját. A tisztaság az iszlám egyik alapszabálya is, így nem csoda, hogy al-Andalúzban is számos fürdő épült. Ezeknek csak egy része volt közös használatban, a többi magánpalotákhoz tartozott.

   A fürdőket bonyolult csővezetékrendszerrel láttak el: vörösréz és ólomcsöveket használtak a hideg és a melegvíz szétosztására. Mivel a fürdőknek nemcsak vallási, hanem érzéki jelentőségük is volt, termeiket színezett csempékkel díszítették és állatszobrok köpték a vizet a medencékbe.

   A férfiak és a nők külön napon feredőztek. A fürdéssel járó meztelenség erkölcstelen volt a keresztények szemében, akik a tisztálkodást egyébként is a járványos betegségek eltejedésének okának tartották... (Bővebben lásd kötetünk 298. oldalán.)

   A mór Andalúziában minden városban számtalan mecset állt, de a főmecset, az ún. pénteki mecset volt a város szíve. Pénteken az igazhitű muzulmán feltétlenül elment a mecsetbe, hiszen a muzulmánoknál minden szellemi képességei birtokában levő felnőtt férfi számára a mai napig kötelező a péntek déli ima látogatása.

   A mecset szó arabul „a földreborulás helyé”-t jelenti. Az ima alatti földreborulás az Allahnak való alávetettség szimbóluma és egyben az iszlám egyik alapja.

   A főmecset a központi hatalom jelképe is volt, nem véletlen, hogy közvetlenül mellette állt az uralkodó palotája. Hiszen a kalifa a próféta közvetlen leszármazottjának számított és így egyben ő volt a moszlim közösség vallási feje is... (Bővebben lásd kötetünk 325-327. oldalán.)

   Andalúziában szinte mindenütt végeláthatatlan olajfaligetek közt vezet utunk. Jaén tartomány a legsűrűbben fásított: területének 80%-án, azaz mintegy 13 ezer km²-en nő olajfa.

   Az első fákat a rómaiak ültették a Guadalquivir felső folyása mentén. Az olajat lehajózták a folyón, ahonnan tengerjáró hajókkal szállították Rómába. Később az arabok is foglalkoztak az olajelőállítással. Az olaj spanyol neve (aceite) is tőlük származik, hiszen ők az olíva nedvének, azaz „az-zait”-nak nevezték.

   Egy-egy fa átlagosan mintegy 40 kilogramm olajbogyót terem évente, de persze vannak jó és rossz hozamú évek. A szüret több részben történik. Az első bogyók ősszel érnek be... (Bővebben lásd kötetünk 312. oldalán.)

   Andalúziát járva ma már csak elvétve bukkanunk az évszázados zsidó kultúra emlékeire, habár ez a nép is nagyban hozzájárult a mai Spanyolország kialakulásához.

   Az első betelepülők a Kr. u. 1. században érkeztek a római Hispania területére. (Történészek valószínűnek tartják, hogy már ezt megelőzően, a föníciai és görög kolóniákon is éltek zsidók, de ezek nyoma nem maradt fenn.) Szefárdoknak nevezték saját magukat, hiszen Spanyolország neve héberül Szefarad volt. Nyelvük, a ladino (zsidó-spanyol) még ma is létezik a világ számos országában, hiszen kiűzetésük után a Balkánon, Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában telepedtek le, ahol a családokban máig ez számít anyanyelvnek... (Bővebben lásd kötetünk 63-65. oldalán.)

   Az eseménysorozat a húsvét előtti vasárnapon kezdődik. Ekkor hagyja el az első körmenet a maga templomát. A felvonulások legnagyobb látványosságai a trónokon körbevitt különböző Mária- és Jézus-szobrok. A gazdagon feldíszített, hordozható állványzatra rögzített, életnagyságú alakmásokat csuklyás lepelbe öltözött vezeklők (penitentes) és tradicionális fekete ruhát viselő, gyertyát vivő nők (servidoras) kísérik. A viseletek még az inkvizíció korából származnak. (A hegyes csuklyában végződő leplet az amerikai Ku-Klux-Klan is innen kölcsönözte a 19. században.) A menetben haladók lépteinek ritmusát katonazenekar adja meg.

   Amikor ezek a lassú, ünnepélyes zenével kísért szobrok megjelennek, minden jelenlévő keresztet vet, a sorfal mentén állók pedig megkísérlik megérinteni a trónust. Sokak szemébe könny szökik, és mindenki elragadtatással nyilatkozik az épp akkor elhaladó Madonna-szoborról... (Bővebben lásd kötetünk 16. oldalán.)

   Ha nem vagyunk nagyon éhesek, akkor érdemes közelebbről megismerkednünk a tapas „intézményével”. Mi magyarok leginkább sör- vagy borkorcsolyának, esetleg étvágyfalatkáknak neveznénk őket. Lehetnek melegek és hidegek. Már a megnevezés is érdekes: a spanyol „tapar” igenév azt jelenti: „befed”, „lefed” (talán az éhséget). A név eredetének másik lehetséges magyarázata, hogy régen olyan kicsi tányéron szolgálták fel, amelyet a borospohár tetejére tettek, hogy az italba ne pottyanhassanak bele a bogarak s ne szállhasson rá a por.

   A „falatkákat” délután kettő után szolgálják fel a bárokban, kávézókban a rendelt szeszes ital mellé. Egyes városokban ez ingyenes, máshol, mint pl. Sevillában is, általában külön fizetni kell érte. Persze nemcsak szeszes ital mellé lehet rendelni belőle. Az igazi spanyol a rajongásig imádja, egy-egy bárban ezért számos fajtáját készítik, s minden pohár italhoz másfélét hoznak ki.

   A tapas eredete az idő homályába vész... (Bővebben lásd kötetünk 23. oldalán.)

   Az inkvizíció a 15. századtól egészen a 19. század elejéig rengeteg emberéletet követelt nemcsak Spanyolországban, hanem az egész keresztény világban, sőt annak határain túl is. A spanyolországi inkvizíció létrehozására 1478-ban IV. Sixtus hatalmazta fel a Katolikus Királyokat. Az első máglyák 1481-ben lobbantak fel, az utolsó kivégzésre 1826-ban került sor, de az inkvizíció intézményét hivatalosan csak 1834-ben szüntették meg.

   Ahhoz, hogy valaki az inkvizíció bírósága elé kerüljön, elég volt a vád. A vádlottat az inkvizíció által kirendelt védő védte, és ha az illető nem tett beismerő vallomást, kínvallatásnak vetették alá... (Bővebben lásd kötetünk 30-31. oldalán.)

   Az elnevezés jelentése: „napos part”. Korábban – egészen a turistaáradat megindulásáig – a mainál sokkal nagyobb partszakaszt értettek ezen: azt, amely Almeríától Gibraltárig terjedt. A helyi érdekellentétek miatt kisebb részekre tagolódott, így lett Almería partszakasza a Costa de Almería, Granadáé a Costa Tropical, és csak a maradék 110 kilométer viseli ma a Costa del Sol nevet. Az elnevezéshez méltóan a turistaszezon itt egész évben tart... (Bővebben lásd kötetünk 174-175. oldalán.)

   A 2200 méter hosszú erődfallal körülvett, mintegy 30 toronnyal megerősített mór Alhambra 700 méter hosszú és a legszélesebb pontján 200 m széles. Több volt palotánál: inkább palotavárosnak nevezhetjük. Részét képezték közigazgatási épületek, kaszárnyák, mecsetek, fürdők, temetők, istállók és kertek is, továbbá egy önálló kis város épült benne a személyzet számára. Nemcsak az uralkodók, hanem a nemesek palotái is itt álltak.

   Építészeti szempontból jellegzetesen arab alkotás: nincsenek főtengelyei, díszes külső homlokzatai, hanem egymás mellé emelt belső udvarok köré épültek ki a lakosztályok és a termek. Az arabok nem az örökkévalóságnak építkeztek, hanem a jelennek. Ezért is nem dolgoztak igazán tartós anyagokkal, és talán épp ezért van az is, hogy itt minden emberléptékű... (Bővebben lásd kötetünk 245-246. oldalán.)

1898. június 15-én született. Filozófiát, irodalmat és jogot tanult. 1929-30-ban New Yorkban élt, 1934-ben pedig átvette a La Banaca nevű egyetemi diákszínház vezetését. Lírájának egyik fő témája szülőhazája, Andalúzia, az andalúz táj és kultúrája, mítoszai, lakosainak szenvedélyes természete. Emellett sokat írt a cigányok életéről is. Drámái közül a leghíresebbek: Vérnász („Bodas de Sangre”), Yerma, Bernarda Alba háza („La Casa de Bernarda Alba”). Lorca zenével és festészettel is foglalkozott. Barátság fűzte a zeneszerző Manuel de Fallához, a festő Salvador Dalíhoz, személyes kapcsolatban állt a filmrendező Buńuellel. Röviddel a spanyol polgárhábonú kitörése után gyilkolták meg a falangisták egy Granada melletti faluban. (Lásd kötetünk 268-269. oldalán.)

   Számos legenda él ezekről az állatokról és származásukról. Az egyik szerint a majmok Észak-Afrikából érkeztek egy titokzatos földalatti folyosón keresztül. A másik szerint már azóta itt élnek, amikor még Európa és Afrika összeért. A harmadik szerint az első arab hódítókkal együtt jöttek ide. A negyedik szerint azoknak a majmoknak a leszármazottak, „akik” a távoli múltban Európa erdeit népesítették be. Az ötödik változat azt mondja, egykor a britek házi kedvencei voltak, s idővel elvadultak... (Bővebben lásd kötetünk 362. oldalán.)